Madaras Gergely
(karmester, fuvolaművész)

Első nagy mesterem, Fodor „Neti” Sándor mondta mindig: „Most játszd tehetségből!” (Ez annyit jelentett, hogy ne a hagyományos dallamvezetést játsszam, hanem díszítsem, cifrázzam egyénien és kreatívan, ahogyan szeretném.)

A „tehetség” más kultúrákban más-más jelentéssel bír, illetve eltérő értékítélettel párosul. A kelet-ázsiaiak azt mondják: a tehetség megléte jó és fontos, mégis a tehetség kibontakoztatása számít: akkor beszélünk értékes emberről, hogy ha 10 százalék tehetség 90 százalék szorgalommal, elhivatottsággal, motiváltsággal párosul: fura is lenne, ha azért ünnepelnének minket, amivel születtünk, és nem azért, amit elértünk.
Én is azt vallom, hogy a tehetség, mint adottság jelenlétének, illetve a tehetség kibontakoztatására való képességnek jó egyensúlya szükséges a „cél” eléréséhez. Minden tehetséges ember életében eljön az a pont, amikor rájön: a tehetség, mint olyan, nem növekszik, nem fejlődik magától: kamatoztatni kell, ki kell aknázni, fel kell használni.
 
A zene művelésében világosan látszik ez a két sík: a zene olyan nyelvet használ, amelynek az elsajátításához komoly, objektív szakmai elmélyülés, precíz gyakorlás, mesterek iránymutatása és példaképek szükségesek. Ugyanakkor az beszéli ezt a nyelvet akcentus nélkül, anyanyelvi szinten a legjobban, akinek az eszköztárában a szubjektíven megítélhető értékek is megtalálhatók: a stílusérzék, jó hallás, improvizációs készség, tehát a „muzikalitás” jegyei. Ez utóbbiak azok az adottságok, amelyek a jó mestert a művésztől megkülönböztetik, a zene művelését az általánosról a rendkívülire emelik, és amelyeket fejleszteni kell, de amelyekkel csak születni lehet.

A zenével való megismerkedésemhez és zenei képességeim felfedezéséhez elengedhetetlen volt szüleim jó szeme, ráérzése és (mai napig tartó) segítsége.  Ugyanilyen fontosnak tartom, hogy van bennem a kezdetek kezdetétől egy nagyon erős motiváció, felelősségtudat, magabiztosság: mindig az elérendő cél lebeg a szemem előtt, és folyamatosan keresem a legmegfelelőbb utakat, zeneműveket, embereket, akik inspirálnak engem, és a következő képzeletbeli lépcsőfokra emelnek. Ilyen továbblendítő pillanatok voltak például, amikor visszahallgattam az első kompozíciómat, először játszottam szólót zenekarral, először vezényeltem koncerten, élőben hallottam a Berlini Filharmonikusokat, megismerkedtem Fekete Győr Istvánnal, Győri Noémivel, Mark Stringerrel, David Zinmannal, vagy Beethoven 9. Szimfóniájával.

A művészetek megítélése eleve nagyon szubjektív, a zene ezen belül is sok szempontból a legelvontabb ágazat. A tehetséges emberek értékelése nálunk nem úgy működik, mint egy sportversenyen: ha megugrom a 245 centit, vagy 9,69 másodperc alatt lefutok száz métert, én vagyok a legjobb. A zenében (sajnos vagy szerencsére?) nem ilyen egyértelműek a mércék: ki és mi alapján ítélhet jogosan az egyik vagy másik muzsikus tehetségének, ízlésének, érzékének, muzikalitásának mértékéről? Az emberek mégis megkülönböztetnek jó és rossz zenészeket; még a legjobb és legelismertebb szakemberekről is megoszlik a közönség véleménye.

Sokszor azt érzem, hogy az emberek a hozzá nem értésük miatt, pótcselekvésként egyfajta zseni-sztereotípia alapján ítélkeznek a művészek felett – és ezáltal adnak nekik bemutatkozási lehetőséget, vagy vágják keresztbe útjukat. Tehát például, ha valaki zenekedvelő, de nem feltétlen zeneértő (potenciális közönségünk 70%-a), sokszor a művész külső megjelenése alapján ítéli meg, hogy nagy tehetséggel áll-e szemben. Itthon az ügyeletes „zseni-kép” egy viszonylag elhanyagolt külsővel rendelkező, szociálisan fejletlen, magába forduló, lobogó hajú fiatalembert (általában férfit) takar, aki teátrális mozdulatokkal csapkodja, vagy tépi hangszerét. Egy kicsit is földközelibb, színpadilag nem annyira túlfűtött művész-jelenséget ugyanakkor sokszor kívülállónak bélyegeznek, hiába keltené felvételről ugyanazt a hatást.

A tehetség egy hosszú futamidejű, garancia nélküli, sok pénzt, időt és energiát felemésztő befektetés, ami 100 százalékban a társadalom és a környezet támogatására szorul. Mégis, ha megkérdeznék tőlem, hogy mivel foglalkoznék a legszívesebben, akkor azt válaszolnám: azzal, amivel foglalkozom.